Már vagy 3-4 éve történt, de élénken megmaradt bennem az az este. Jó két hete nem tudtam rájönni, miért nem világít a kocsi féklámpája. Izzók, bizitik jók. Valaki megkérdezte, hát a kapcsoló? Ajaj, itt már kezdtem érezni, ebből köpködés lesz... Féklámpakapcsoló-csere. Már maga a szó is megér egy misét, hátmég végig vinni. 

Na, először is: ez a kis bizbasz pontosan ott van, ahol gondoltam. A fékpedál és a padlólemez tűzfal felőli része között. Egy ujj percnyi kis kapcsoló bepattintva, stekkerrel bekötve. Megtalálni még hagyján, most vedd ki!  Aki szerelt már, az tudja: szétszedni az semmi, rakd vissza, az a valami! Alapból töksötét van a kormány alatt a pedálok között, tehát vakon. Bár ez tökmindegy, a fejed úgyse fér oda a kormány-ülés helyzetéből fakadóan. Mivel a pedálszár mögött kell nyúlkálni, csak az ujjvégeidet teheted oda. Az öklödnek lefelé kell mutatnia, tehát kifordítod a vállad (mivel a könyöködet nem tudod...) és az ajtó küszöbén ücsörögve a tetőkárpitot bámulva emlékezetből próbálod felidézni, mi és hogyan is volt az a pöcök odarakva.

Az idegbaj a szokásos módon támad:

-b@ssza meg, hol egy sör? 

-leejtettem, persze, hogy egyszínű a kárpittal, vááááá

-most, most meg vagy! ja, nem ...

-ha két hete féklámpa nélkül így járok vele, holnap is befejezhetném, nem?

-felrobbanok!!!

-bakker, bent van. De tényleg? Nem hiszem el, sikerült! Ha még így se világít, akkor ott rohad...

Már pirkadt, mire végeztem vele, egy zongorista nőgyógyásznak biztos előbb is sikerült volna. 

Nem volt nagy dolog, mégsem adta magát könnyen. De az az önelégült jóllakott napközis vigyor azért kiült a pofámra: megcsináltaaaaaam!!